A szexualitás mindig az emberiség egyik központi témája volt. Az ezzel foglalkozó médiaműsorok célközönsége azonban elsősorban mindig a nők voltak. A homoszexuális férfiak egyre gyakoribb, mára már kötelező megjelenése azonban átalakította a műfajt. 

        A szappanoperák megváltozása a 90es évek végén kezdődött el, melynek zászlóhordozója a Szex és New York című sorozat volt, amely addig nem taglalt témákkal, explicite szexualitással (a főszereplőnő szexrovatot vezet egy hetilapban), divatos ruhákkal és csomó hasonló „eye-candy”-vel (szabadon: szemnek kellemes látvány) hódított meg rengeteg női nézőt. Az eredetileg felső– felsőközéposztálynak kínált sorozaton nőtt föl az addigra szexualitását már egyre inkább felvállaló fiatal, nyugati női generáció is. A jelenség oka azonban kicsit korábban kereshető.

         A kelet-ázsiai országokban már a 80-as években nagyon elterjedt női műfaj volt a YAOI (erre leginkább Sueen Noh cikke hívta fel a figyelmem), amely fiatal, csinos fiúk szerelméről szólt „manga” (japán képregény) stílusban. A műfajnak direkt kijelentve nem a homoszexuális románc volt témája, filozófiája szerint az egész csupán két ember szerelméről szól, amely nemtől függetlenül bekövetkezett volna. Ezzel az igen átlátszó elfedéssel egy nők által írt és olvasott, viszonylag elfogadott termék keletkezett egy szigorúan erkölcsös környezetben.

         A YAOI egy olyan nézőpontot adott, amelyet korábban más média nem tudott visszaadni, a nőt tette a megfigyelővé, szemben a korábbi médiumok gyakorlatával, ahol a férfi mindig megfigyelő, a nő pedig megfigyelt volt (lásd Laura Murvey cikkét, ahonnan a „male gaze” – a férfi pillantása ered). Így, hogy a műfajban nem szerepelt nő, a férfi vált a megfigyelés tárgyává. Ezzel együtt a YAOI fiúi elvesztették az egyébként dívó macsó légkört, helyettük gyönyörű, kedves, nőies hímek játszották a főszerepet. Ilyen szemszögből a YAOI-t olvasó nő sokkal könnyebben tudja élvezni azt, hogyha teszem azt, megerőszakolják a főszereplő fiút, mintha korábban az akár kelletlenül sorsközösséget vállaló nőt erőszakolnák meg. Pontosan emiatt ki is estek az esetleges leszbikus történetek (Yuri) az érdeklődési körből. A „Slash fiction” pedig tovább éltettete ezt a szubkultúrát: nem kifejezetten homoszexuális témákat félremagyarázással, belelátással és saját sztori hozzáköltésével azzá tettek (a slash fiction a két összepárosított személy közötti „/”-ről kapta a nevét, mint pl. HarryPotter/Piton, ma már ehelyett gyakrabban használják az „x”-et). A saját narratíva megírása általánossá vált, ahogy két férfi párba rakása is.

         A YAOI tehát három dolgot hozott be: meleg férfiakról való fantáziálást, elfogadott szexualitást, illetve a korábbi paternalista normákat ledöntő, alávetett férfi szerepének struktúráját. Az 1998-ban indult Szex és a New York ezt vette észre, és adaptálta a korábban csak rajzban működő viszonylag kis, kulturálisan is más közönséget fenntartó médiából mind a hármat, csak a nyugati kultúra miatt kicsit másképpen. A meleg témát a Szex és New York, az „ötödik hölgy” Stanford Blatch személye képviseli. Az alávetett férfi struktúrát a szigorúan női narrációval és férfiakra való korábban kevésbé kifejezett epekedő pillantásokkal (a szép, nem feltétlen macsó férfi műfaja itt is feltűnik) tartja fenn. A szexualitást pedig spontánul kezelve vette át, egyszerűen eljött az az idő, amikor erről simán lehetett TV-ben is beszélni, avagy már elfogadottá vált (pl. a Jóbarátok 1995 óta ment már, ott pedig ez rendszeres téma).

         Napjaink szappanoperái ha nem is teljesen, de erre épülnek fel. Ha csak a tiniknek szóló szappanoperákat nézzük, akkor mindegyikben van egy törékeny, kedves, meleg, mellékszereplő srác. Főszereplővé a nyugati kultúrkörben nem tud válni. A meleg férfiak mind szimpátia, mind fantázia központi személyeivé váltak. Más vonalon nézve: a Dawson és a haverok tóparti, óvatos csendjéből, a Pletykafészek hangos, belvárosi divatforgataga lett. De az ilyen tinimédia már az alsó-középosztálynak készített sorozatok felségterülete lett.

         Érdekes az, hogy ezzel a homoszexuális férifak és nők gyakran teljesen más alaphelyzetből kezdenek neki egy sorozatnak. Míg a férfiakról szinte azonnal lehet tudni, hogy melegek, a nőkről csak hirtelen derül ki. Erre számos remek példa van (Sírhant művek, Tara alteregói, Glee, Pletykafészek). Ez ugyanazt a hozzáállást tükrözi, mint amit a YAOI-nál is leírtam. A nők általában elfogadóbbak a homoszexualitással, mint a férfiak, de a melegeket még így is könnyebben tudják elfogadni, mint a leszbikusokat. Ezért jellemzően jóval kisebb számban is fordul elő a médiában a leszbikus nő.

         Feltevésemet alátámasztandó a Wikipédia ezen cikke alapján csináltam egy egyszerű táblázatot, hogy hogyan is oszlik meg a LGBT (leszbikus, meleg, biszexuális, transzszexuális) aránya a médiumokban. A 692 fiktív LGBT személyből 375 fő meleg férfi van, ami az egész 54%-a. (Tisztában vagyok vele, hogy a Wikipédia nem teljesen megbízható forrás, de idő, pénz és praktikussági szempontokból ez volt a legjobb választás. Az arányok így is reprezentatívak.)

         A férfi homoszexualitás megjelenítése tehát úgy átalakította a nyugati szappanoperákat, hogy a szerepe bár megnőtt, mégsem tudott központivá válni. A YAOI viszont nyugaton is egyre inkább terjed, de szerintem, az elfogadás növekedésével nem a meleg férfiak aránya, hanem előbb-utóbb a leszbikus karakterek térnyerése fog bekövetkezni. Majd meglátjuk.